Tudatom mindenkivel, hogy Mili, a német juhász munkakutya, a JULIUS-K9 reklámarca, kedvenc Kiskutyám 2015. szeptember 4-én tragikus baleset áldozata lett. Sokan csak úgy ismerték őt, mint fáradhatatlan labdajátékost és rettenthetetlen házőrzőt, de szeretném elmondani, hogy az emberi lélekhez való csalhatatlan érzéke és érzékenysége ezerszer bebizonyosodott.

Nem eshetett úgy sem könnycsepp, sem hangos szó, hogy Ő ott ne termett volna, vigasztalóan, védelmezően hozzánk simulva. Irányunkba való mérhetetlen ragaszkodása lett a véres tragédia okozója. Egy vaskerítés, melynek megmászásával pár méterrel előbb üdvözölhetett volna minket, ha hazaérünk…

Soha nem tudom kedves, idős szomszédainknak, Lívia néninek és a súlyos beteg Imre bácsinak meghálálni, hogy Mili kutya sírására kimentek, és tíz percen át, dacolva a fájdalmában harapó áldozat vergődésével, végül leemelték a súlyosan sérült kutyát a kerítésvasról. A kutya rémülten elszaladt, és ekkor kezdődött a mi rohanásunk is az Ő életéért. Drága szomszédaim telefonhívásának köszönhetően még élve ölembe foghattam vérző testét, és száguldottunk az állatorvoshoz.

Szeretnék köszönetet mondani az állatorvosi rendelőben váróknak, hogy részünkre elsőbbséget és segítséget adtak, sőt még vérátömlesztésre is lehetőséget kínáltak. Millió köszönet a két órán keresztül kutyámat műtő Szabó Eszter állatorvosak, aki a szétroncsolt lábat gondosan rendbe tette. Külön köszönöm, hogy a csak altatás nélkül végezhető beavatkozás során kutyám fejét végig tarthattam, végső küzdelmében támogathattam.

Csupán a sors keze, hogy Mili, oly sokak kedvence, hazaszállítás után órákkal, kezeim között mégis örök nyugalomra tért. Izmos testét kihűlésig simogatva feküdtünk mellette megsemmisülve, tetőtől talpig véresen.

Kiskutyámat kosárba fektetve vártuk a reggelt, mely hajnali esőkkel érkezett. Elmosta a kertben a véres tragédia nyomait. Mili sírját sziklakemény agyagban kellett megásnom, de a kert azon szegletében, melyből mindent jól beláthatott.

Vergődő gondolataim között tisztán emlékszem arra a megvilágosodásomra, hogy szeretteink sírjának megásása, legyen szó emberről vagy „társ” állatról, évezredes erkölcsi kötelességünk.
Bizonyossággal állíthatom viszont, hogy ez a cselekedet érzéseinknek és lelkünknek annyira ellentmondó, hogy az ásó minden egyes sziszegésére belegörnyed, öregszik és meg is hal kicsit az ember. Hát ezt éreztem, pedig „csak” egy kutyáról van szó, aki mégis többet és jobban figyelt engem, mint bármelyik embertársam. Ha rajta múlott volna, soha nem mozdult volna mellőlem. Miért, nem tudom…

Mili, hű társam és segítőm élt 6 évet.

Keresik és várják őt vissza a falka tagjai, Csupi, Happy, Bagira és legjobb barátja, Boci kutya.
Siratják és szívükben őrzik emlékét gazdái: Ani, Eszter, Erzsi és jómagam.
Most csend van! Olyan csend, hogy messziről hallom a gyertya sercegését, és érzem, ahogy a lecsorgó viasz Mili Kutyám sírkövére dermed…